A közvéleményt és a politikai életet felforgató, a köztársasági elnök, a kormánypárt EP-listavezetőjének és a református egyház első emberének lemondásához vezető botrány kirobbanása óta gyötör a kérdés, hogy – a független sajtó figyelmét a kegyelmi döntésre felhívó magánszemélyként – kiálljak-e a nyilvánosság elé. Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a személyem – mivel nem vagyok közszereplő és a mai magyar közéletben való részvételhez, szemben a 90-es, vagy a 2000-es évek közéletével, egyelőre nem is igazán érzek kedvet – egyáltalán nem lényeges. Abból indultam ki, hogy csak akkor és csak olyan módon érdemes megszólalnom, ha és amilyen módon annak valamilyen szempontból értelme és haszna van. A hírnév, az ismertség, a médiában való szereplés lehetősége nem vonz, vonz viszont a dolgos, nyugodt, tartalmas, vagyis boldog élet, amit nem szeretnék értelmetlenül feláldozni. Meg aztán azt, amit tettem – bár a társadalmi és politikai következményei kétségkívül nagyon jelentősek és messze ágazók -, nem is tartom olyan szellemi teljesítménynek amire különösebben büszkének kellene lennem.

Végül hosszas töprengés után arra a következtetésre jutottam, hogy mivel ez az ügy kétségtelenül részévé válik a magyar politikatörténetnek, már csak a történelmi hűség kedvéért is érdemes lehet – inkognitómat (egyelőre) megtartva – egy írásban legalább azon két kérdésről tájékoztatnom a közvéleményt és az utókort, mely kérdéseket ma ebben az országban egyedül én tudok megválaszolni, nevezetesen, hogy hogyan és miért robbantottam ki 2024. február 1-jén egy e-maillel a kegyelmi botrányt. Másrészt pedig a politika iránt ifjúkorától kezdve érdeklődő „homo politicusként” hiba, sőt, talán vétek lenne nem kihasználni annak esélyét, hogy ennek a váratlan eseménynek köszönhetően gondolataim esetleg szélesebb körhöz is eljuthatnak és befolyásolhatják a közvéleményt.

Terjedelme miatt írásomat három részben teszem közzé.

Kezdjük tehát a „hogyan”-nal. Annyit már megírt a sajtó velem kapcsolatban, hogy egy vidéki városban élő és dolgozó ügyvéd vagyok. Ez megfelel a valóságnak. Az a csütörtöki nap, 2024. február 1-je is csak ugyanúgy kezdődött, mint a többi átlagos munkanapom. A laptop bekapcsolása után aznap is azonnal elindítottam a jogtárat, hogy – sok-sok éves berögzült és kedvelt szokásomnak megfelelően – a munkanap első órájában, az első ügyfél megérkezése előtt, amolyan mindennapos szakmai továbbképzés gyanánt egy kávét kortyolgatva elolvassam a Kúria egy frissen közzétett döntvényét. (A bírósági ítéletek olvasása számomra nem csak munka, hanem egyben szórakozás is.) A véletlen úgy hozta, hogy azon a reggelen a BH.2024.3 számon 2024. januárjában közzétett, büntetőügyben meghozott határozatra esett a választásom. Mielőtt azonban továbbmennénk, ezen a ponton szeretnék néhány magyarázó megjegyzést tenni a nem jogász olvasok számára azzal kapcsolatban, hogy mik is azok a „BH”-k.

Egy egyedi ügyben meghozott kúriai határozat azáltal emelkedik ki a többi egyedi ügyben meghozott határozat közül és válik úgynevezett „BH”-vá, hogy azt a Kúria – elvi jelentőségére tekintettel – szerkesztett döntésként, nyomtatott formában, a Kúria Döntések című folyóiratban is közzéteszi, mégpedig a bírósági határozatok interneten elérhető (digitális) gyűjteményében történő közzétételt követően,. Azt lehet tehát mondani, hogy a „BH”-k azok a kúriai határozatok, melyeket a Kúria a joggyakorlat egysége és fejlődése szempontjából a legfontosabbaknak ítél. A szóban forgó határozatot tehát a Kúria egy ilyen, elvi jelentőségű döntésnek minősítette és nyomtatott formában is megjelentette a Kúriai Döntések című folyóirat 2024. januári számában. Ebben a lapszámban pedig összesen csupán hét büntetőjogi tárgyú „BH” jelent meg, a szóban forgó határozat egy volt ezen hét „BH”, vagyis kiemelt elvi jelentőségű kúriai döntés közül. Szó sincs tehát arról, hogy ezt a határozatot úgy kellett „kikukázni” valahonnan. A határozat, melyet a Kúria elvi jelentőségűnek ítélt, a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenése óta már ott volt mindenki előtt mind nyomtatott formában, mind pedig a jogtárakban (az ellenzéki pártok jogászai előtt is), s ha nem én, valaki más előbb-utóbb egész biztosan észrevette volna. A botrány kitörése legkésőbb a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenésétől és a határozatnak „BH” formájában a jogtárban történő közzétételétől kezdve valójában már elkerülhetetlen és csak idő kérdése volt.

Na, de térjünk vissza a történetre! Ott tartottam, hogy a jogtárban rákattintottam a Kúria BH. 2024.3 számon közzétett, felülvizsgálati eljárásban meghozott határozatára. A Kúria ekként foglalta össze a határozat elvi tartalmát: „A II. r. terhelt intézményvezető-helyettesként hatalmi befolyását felhasználva a kiszolgáltatott kiskorúval szemben az I. r. terhelt által elkövetett szexuális bűncselekmény miatti felelősségre vonás elkerülését akarta segíteni, éspedig oly módon, hogy egyúttal leplezze a terhelő tartalmú vallomásvisszavonás I. r. terhelt által kényszerített voltát. E cselekmény bűnsegédként elkövetett kényszerítés hatósági eljárásban bűntette [Btk. 278. § (1)-(2) bek.]

Undorral és elborzadva olvastam a határozat első 23 pontját, melyekben a Kúria leírta az első- és a másodfokon eljárt bíróságok határozatait, valamint az azokban megállapított és a felülvizsgálati eljárásban már nem támadható tényállást. Amikor azonban ahhoz az ominózus 24. ponthoz értem, a kávéscsésze kis híján kiesett a kezemből és majdnem leszédültem a székemről: a Kúria ebben a pontban rögzítette, mégpedig egy bírósági határozathoz méltó hideg, precíz tárgyilagossággal Novák Katalin kegyelmi döntésének tényét és pontos tartalmát. Többször is átolvastam a szöveget, mert nem hittem a szememnek. Elnöki kegyelem? Egy ilyen – még büntetőügyekhez szokott ügyvéd szemével nézve is – ocsmány, undorító ügyben, melyben szexuálisan abuzált, ráadásul érzelmileg, lelkileg és egzisztenciálisan teljesen kiszolgáltatott, gyermekotthonban nevelkedő kiskorúak a sértettek? És pont egy olyan politikustól, aki egész politikusi karakterét a család- és gyermekvédelemre építette fel, ráadásul a „gyermekvédelmi”, „pedofilellenes” propagandakampány kellős közepén, amikor azzal harsogják tele közpénzből az országot, hogy a gyermekek védelme miatt támadja „hazánkat” „Brüsszel”? Ordított, hogy itt valami nagyon „bűzlik”. Az internetes kereső segítségével, a megfelelő keresőszavakat („gyermekotthon”, „kényszerítés”) beírva két másodpercbe telt beazonosítani az ügyet, s miután elolvastam az annak idején ezen üggyel kapcsolatban megjelent cikkeket, melyekből megtudtam, hogy ez a büntetőügy milyen elképesztően ocsmány alapügyhöz kapcsolódik, a dühvel vegyes döbbenetem tovább fokozódott. Már abban a pillanatban megfogant bennem a gondolat, hogy erről a józan ésszel felfoghatatlan kegyelmi döntésről kötelességem tájékoztatni a magyar közvéleményt, azt azonban természetesen nem sejtettem, hogy milyen következményekkel fog járni ez a tájékoztatás. Ez – őszintén szólva – nem is érdekelt. Nem foglalkoztam vele. A magyar társadalom apátiába süllyedt, minden iránt közömbös állapotát ismerve azt gondoltam, hogy ez is csak egy hír lesz a sok között, amin majd mindenki átlép, legfeljebb okoz majd némi háborgást az ellenzéki „buborékban”, vagyis a független, szabad sajtó olvasói körében. Ha a magyar társadalom posztkádárista gyakorlottsággal, történelmileg belé ivódott rutinnal simán átlépett azon, hogy országunk jelenlegi vezetői még az ötvenezer honfitársunk halálát eredményező szörnyű járványt is képesek voltak gátlástalan lopásra felhasználni, ugyan, miért ne lépnének át egy szimpla kegyelmi döntésen? Szerencsére tévedtem.

Még aznap este egy e-mailben tájékoztattam a független sajtó néhány műhelyét a kegyelmi döntésről, melyet aztán másnap, 2024. február 2-án a 444 hozott le elsőként. (Ezen a ponton szeretnék elnézést kérni az általam nagyon kedvelt, nagyon sokra becsült és rendszeresen olvasott Magyar Hangtól, őket puszta figyelmetlenségből kifelejtettem a címzettek közül.)

Ennyi a történet. Én azt nem tudom, hogy volt-e ebben az ügyben bármiféle konspiráció, összeesküvés, előre eltervezett agyafúrt leszámolási akció (szerintem nem volt, sőt, a később napvilágra került tények ismeretében meg vagyok győződve erről), de azt, hogy én ilyesminek nem voltam részese, az egészen biztos. Sem Magyar Pétert, sem pedig a Fidesz egyetlen más volt, vagy jelenlegi politikusát nem ismerem személyesen, a magyar közéletben kizárólag a közösségi portálon megosztott gondolataimmal vagyok jelen. Kiemelendő továbbá, hogy a kegyelmi döntést valójában nem én, nem is a 444, hanem a Kúria hozta – bár anonimizált formában, de könnyen beazonosítható módon – nyilvánosságra, és – miként azt ez előzőekben írtam – legkésőbb a Kúriai Döntések 2024. januári számának megjelenését követően a botrány kirobbanása elkerülhetetlen és már csak idő kérdése volt.

Ennyit a „hogyanról”. Mielőtt azonban továbbmennék és rátérnék annak leírására, hogy miért tartottam kötelességemnek tájékoztatni felfedezésemről a független sajtó műhelyeit, és azokon keresztül a közvéleményt, szeretném néhány, eddig talán kissé homályban maradt részletre felhívni a figyelmet magával, a kegyelmi döntéssel kapcsolatban.

A döntés morális aspektusairól nem kívánok hosszan írni, mert nem érdemes: önmagáért beszél. Túl azon, hogy erkölcsi szempontból nyilvánvalóan védhetetlen egy ilyen ügyben, kiskorúak sérelmére elkövetett szándékos bűncselekmény miatt jogerősen elítélt személyt igazolható és nagyon nyomós indok nélkül kegyelemben részesíteni, az utóbb napvilágra került tények egyben azt is bizonyítják, hogy ma Magyarországon nem csak a jól fizető állások, a megrendelések és a közbeszerzések kerülnek protekciós alapon kiosztásra, hanem még a köztársasági elnök legfőbb közjogi döntései is ilyen módon születnek meg, ráadásul úgy, hogy egy elvileg szekularizált államban egy püspök úgy járkál ki-be a köztársasági elnöki hivatalban és úgy ad „atyai tanácsokat” az egyébként negyvenes évei közepén járó, kormányviselt köztársasági elnöknek, mintha csak otthon lenne a családja körében. A magam részéről nem hiszem, hogy a közjog és az államszervezet színvonala és erkölcse tekintetében egy ország képes lehet még ennél mélyebbre süllyedni. Nyilvánvalóan úgy gondolták az ügy résztvevői, hogy ez a protekciós alapon kijárt kegyelmi döntés soha nem fog nyilvánosságra kerülni, vagy, ha ki is derül, ugyanúgy nem lesz jelentős hatása, mint ahogy szinte semminek nincs ebben a szerencsétlen országban.

A morális elvek lábbal tiprása mellett ugyanakkor a döntéshozatalban részt vevő – egyházi és világi – személyek elkövettek egy gyermeteg jogi és egy ugyancsak gyermeteg politikai hibát is.

Mivel ügyvéd vagyok, nem tudom megállni, hogy ne „jogászkodjak” egy kicsit. A köztársasági elnök olyan ügyben döntött a a végrehajtási kegyelem megadásáról, mely a kegyelmi döntés pillanatában még folyamatban volt. Jogerős ítélet ugyan született már az ügyben, az ítélet végrehajtása is folyamatban volt a törvényi rendelkezéseknek megfelelően (a nyilvánosságra került adatok alapján a reintegrációs őrizet engedélyezésére is törvényesen került sor), de a kegyelmet kérő elítélt felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a jogerős ítélettel szemben a Kúriához. Ezt a tényt az igazságügyi minisztériumban és a köztársasági elnöki hivatalban dolgozó jogászoknak a periratokból nyilvánvalóan észlelniük kellett, sőt, az is lehet, hogy maga az akta is a Kúriáról érkezett a minisztériumba, mivel a kegyelmi eljárás idején a Kúrián folyamatban volt a felülvizsgálati eljárás. Ha pedig az ügyben folyamatban volt még bírósági eljárás, a jogászoknak gondolniuk kellett volna arra, hogy – miként végül meg is történt – az elnök kegyelmi döntése meg fog jelenni a bíróság későbbi nyilvános határozatában. A felülvizsgálati eljárást ugyanis nem zárja le az elnök végrehajtási kegyelemmel kapcsolatos pozitív döntése, és nem is teszi okafogyottá azt, hiszen a két eljárásnak más a tárgya: míg a köztársasági elnök a jogerős ítélet végrehajtásával kapcsolatos kegyelmi kérelemről dönt, addig a felülvizsgálati eljárásban a Kúria – a törvény által meghatározott szigorú keretek között – a jogerős ítélet jogszabályoknak való megfeleléséről határoz, vagyis tisztán jogi felülvizsgálatot végez. A Kúriának abban az esetben is le kell folytatni a felülvizsgálati eljárást, ha az elítélt időközben végrehajtási kegyelmet kapott, hiszen ez az eljárás még akár azzal az eredménnyel is zárulhat, hogy a jogerősen elítéltet végül fel kell menteni, vagy vele szemben az eljárást meg kell szüntetni. A végrehajtási kegyelem – az eljárási kegyelemmel ellentétben – nem olyan büntethetőséget megszüntető ok, eljárási akadály, mely a kegyelemben részesült elleni (rendkívüli jogorvoslati) eljárás kötelező megszüntetését vonja maga után, ezért a végrehajtási kegyelem nem eredményezi a rendkívüli jogorvoslati eljárás megszüntetését. Míg az eljárási kegyelem a terhelt büntethetőségét megszüntetve megakasztja a folyamatban lévő eljárást, addig a végrehajtási kegyelem a jogerősen már kiszabott büntetés végrehajtását befolyásolja a kegyelmi döntés tartalmának megfelelően.

A rendkívüli jogorvoslati eljárás folyamatban létéből eredő kockázatok fel nem ismerése tehát alapvető, súlyos jogászi hiba volt. Nem zárható ki ugyanakkor teljesen annak (téves) feltételezése, hogy az ügyben a későbbiekben meghozandó kúriai döntés a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI törvény 163.§ (2) bekezdés c) pontjának hatálya alá fog esni, mely szerint a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmény alapján indult büntetőeljárásban hozott határozat nem tehető közzé, ha ahhoz a sértett – a bíróság a hozzájárulás megadására irányuló felhívására – nem járult hozzá. Csakhogy ennek az ügynek a tárgya – bár maga az ügy szorosan kapcsolódott egy nemi élet szabadsága és nemi erkölcs elleni bűncselekmények alapján indult ügyhöz – hatósági eljárásban elkövetett kényszerítés és vesztegetés volt, ami – a büntető törvénykönyv rendszerében – igazságszolgáltatás elleni bűncselekménynek minősül, így a törvény szigorú, szövegszerű értelmezése alapján nem vonatkozik rá a közzétételi tilalom. Lehet persze, hogy egyesek, tévesen, mégis ezt gondolták, vagy ezt hitték. Ennek puszta feltételezése azonban már csak azon okból kifolyólag is nagyon nagy hiba lett volna, mert a 2021. július 6-án kihirdetett jogerős ítélet is közzétételre került és most is megtalálható az interneten, a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (Székesfehérvári Törvényszék, 2.Bf.17/2020/45). Végül megjegyzem, hogy maga K. Endre is megakadályozhatta volna a kegyelmi döntés Kúria általi nyilvánosságra hozatalát, ha a döntést követően a védője által benyújtott és a kegyelemnek köszönhetően lényegében okafogyottá felülvizsgálati indítványát – a törvény adta lehetőségével élve – visszavonja. Ebben az esetben ugyanis a Kúriának meg kellett volna szüntetnie a felülvizsgálati eljárást, így nem született volna meg a kegyelmi döntést nyilvánosságra hozó végzés sem.

A döntéssel kapcsolatban elkövetett és ugyancsak gyermetegnek tekinthető politikai hiba pedig abban áll, hogy a döntésben részt vevők olyan személy érdekében vállalták az elképesztően nagy politikai kockázatot, aki a kegyelmi döntés pillanatában már odahaza tartózkodott reintegrációs őrizetben a családja körében, kilenc hónap múlva feltételesen még a reintegrációs őrizetből is szabadult volna, és a foglalkozástól eltiltásból is alig több, mint három év volt csak hátra. A kegyelmi döntésből eredő politikai kockázatok tehát – lévén az elítélt már nem volt büntetés-végrehajtási intézetben – messze nem álltak arányban a döntésből következően az elítélt oldalán jelentkező előnyökkel. A köztársasági elnök, a kormánypárt listavezetője és a magyar református egyház első embere egy odahaza, a családja körében tartózkodó elítélt számára, majdhogynem teljesen feleslegesen adott kegyelembe buktak bele! Ez valóban politikatörténeti jelentőségű hiba volt. Sőt, talán több is annál: a hosszú ideje igazi kihívó nélkül kormányzó hatalmakat elő-utóbb óhatatlanul elérő – Csizmadia Ervin szavaival élve – „politikai degenerálódás” tünete.

S még egy megjegyzés ezzel kapcsolatban: ha az lett volna a követendő eljárás a kormányon belül, hogy az igazságügyi miniszter javaslata ellenére meghozott elnöki kegyelmi döntések igazságügyi miniszter általi ellenjegyzésének kérdését minden esetben a kormány ülésének napirendjére kell tűzni és a kormánynak tárgyalnia kell róla, ez a kegyelmi döntés – ellenjegyzés hiányában – talán nem vált volna hatályossá és ez a botrány sem tört volna ki. Az ügy egyik politikai tanulsága, hogy ha nagyon magas és nagyon felelős pozíciókba nem komoly, több évtizedes szakmai és politikai tapasztalatokkal rendelkező szakembereket, vagy „kipróbált”, rutinos politikusokat helyezünk, hanem kitalált és a jövő reménységeiként gondosan felépített fiatal PR-politikusokat, akkor sokkal sűrűbb szövésű szűrőket kell alkalmazni a döntések vonatkozásában és hatékony kontrollmechanizmusokat kell beépíteni a döntéshozatali rendszerbe. Hát még ha olyan a rendszer, hogy a legfőbb közjogi döntéseket is ki lehet járni uram-bátyám alapon…

A kegyelmi döntés tehát morális, jogi és politikai szempontból egyaránt alapvetően elhibázott, menthetetlen volt, s az, a Kúriának, egy NER-kritikus ügyvédnek és a független sajtónak, nevezetesen a 444-nek köszönhetően az egész magyar nyilvánosság számára ismertté vált. Innentől kezdve a többi pedig már ismert.

(Folytatása következik.) Forrás: Vidéki prókátor – Facebook